Túl úsztunk a bójákon,
a lábunk már rég nem ér talajt.
Az évek hínár korbácsok,
csomózódnak a víz alatt.
A szerelmünk szinte súlytalan
itt. Ez nem csak a fizika törvénye.
Alattunk emlékek, mint siklók suhannak.
Elmerülünk a hínárok zöldjébe.
Fejünk fölött fehéren fénylő
hídakról autók morajló motorjának
hangját hozza a folyó. A széltől
sebesebben úszunk, karunk fárad.
A vízbe lógó öreg füzek ágaiba
kapaszkodnánk, de mind túl gyenge.
A mélybe lökik szétszakadó árnyaikat.
A hínárok húznak, egymást elengedve
kapkodunk lihegve levegő után.
Az utolsó szót a folyó belénk fojtja.
Két kacagó holttest úszik a Dunán
egymás leszakadt kezét fogva.
