A régi hintaágyról már lekopott a festék,
Ugyanúgy koptak el a nyári ivós esték,
Már a bogrács is berozsdállt, de már régen,
A fakanál virágkaró lett. Ott! A kert végben.
Az égbolt kék szeme becsukódott. Sötét van.
Egy dermesztő alak bámul, egy távoli ablakban.
Nem alak az! Csak egy ott felejtett kabát,
Mibe belegyömöszöltek egy öltöztetős babát.
Lefekszünk a puha fűre, mely összefonta magát,
Meghalljuk a sikító csend elnémító zaját.
Elvonulunk a kis házba, s elcsendülünk mára,
Megpihenünk, mint a befőtt, a holnapi munkára.