Családi ereklyék - hangzik a mai irodalom óra címe. Egy kedves kollegámat kell helyettesítenem a végzős diákoknál. Magyarázatként annyit kaptam, hogy mivel olyan felelőtlen, csak a mának élő társaság ez, ezzel a komolyabb témával kell őket gondolkozásra kényszeríteni. Előre figyelmeztetést kaptam, miszerint nem szeretnek esszét írni, így nem fognak örülni a feladatnak. Szóval büntetjük a diákokat - gondoltam magamban. Később azonban rájöttem, ez a téma ellenem nagyobb merényletnek bizonyult. Hogy miért? A cím mögötti tartalom végiggondolása óta minden percben hallom agytekervényeim hangos, szűnni nem akaró kattogását. Mélyen eltemetett emlékek törtek fel bennem egy rég elfeledett, szinte már begyógyult seb felszakításával.
Már csak 2 óra - ismételgettem magamban, miközben a tanári szoba és a végzősök terme között léptem nagyokat. Összeszedetlen vagyok ma, ez másoknak is feltűnik. A negyedikesek is furcsán néznek rám, s bár nem tudják, nagyon is hallom a gúnyos megjegyzéseket a feladat ismertetése után. Bizonyára veszítek egy kicsit a felém irányuló tiszteletükből azzal, hogy a röpdolgozatot kiosztva leülök a helyemre, és az asztalra hajtom a fejem. Nem jellemző ez rám, de ez egy ilyen nap. Szerencsére elég gyorsan el is telik, azon kapom magam, hogy már az autóhoz sietve hívom fel a feleségemet, ma vigye haza ő a gyerekeket.
Már úton is vagyok. Gondolataimba merülve, automatikusan veszem a kanyarokat mindaddig, míg az ismeretlenebb útszakaszhoz érek. Rég jártam erre. Nagyon rég.
Szörnyű milyen állapotban van ez a ház, csoda, hogy áll még. Érthető, hogy évek óta nem akad rá vevő. Türelmetlenül próbálok bejutni a kapun. Nehezen indul a zárban a kulcs, kicsit nyikorog, recseg, végül csak sikerül annyira kinyitnom, hogy oldalazva beférjek rajta. Szétnézek a gazos udvaron, szörnyülködve látom, hogy gyermekkorom színhelyére már ráismerni sem lehet. Tudom, nincs sok látnivaló a házban, így inkább rögtön felfelé veszem az irányt. A lépcső majd’ összeszakad az amúgy nem túl nagy súlyom alatt, hát hiába, rég nem járt itt senki. Köhögök, tüsszentek a poros padláson. Modern világot élünk: elemlámpa helyett a mobiltelefonommal próbálok világítani. Végigpásztázom az polcokat, a kupacokban álló rongyokat, a pókhálós sarkokat. Túl nagy a kuszaság, talán mégiscsak járt itt valaki?
A félhomályban egyre nehezebben tájékozódom, de egyelőre nem adom fel. Megakad a szemem, eláll a lélegzetem, szívverésem felgyorsul: igen, ott van. Bár még hunyorítva is kissé homályosan látom, érzem, hogy nem tévedek. Ott áll a kis papírdoboz, melynek gyermekkorom legszebb óráit köszönhetem.
Tisztán emlékszem mindenre. Úgy 10 éves lehettem, amikor először rátaláltam nagyanyámnál. Először dühös volt, amiért az engedélye nélkül nyúltam hozzá, látva érdeklődésemet azonban megenyhült. Leültünk az udvaron, s egy végeláthatatlan mesedélután vette kezdetét. Hogy mi volt a dobozban? Értékek hada. Nem olyan értékek, amik ma egy fiatal szánára sokat jelentenének, azt sem hiszem, hogy bárki fizetne értük. Ezek annál sokkal drágábbak, csak épp nem mindenkinek. Nagyapám életének maradványai. Még most is előttem van minden, mintha a kezemben érezném őket. A kopott cigarettatartót, a puha monogramos zsebkendőt, a zsebórát, az elsárgult, kissé ázott fényképeket. Nagyanyám, akárhányszor elmesélte a történetet, könnyekkel küszködött. Így felnőtt fejjel jobban megértem, miért. Szörnyű lehet, amikor a reményeid egyszer csak szertefoszlanak egy hír hallatán, s valaki, akit szerettél nincs többé. Nagyapám hadifogságban halt meg a háború után, minden, ami utána maradt abban a kis kopott dobozban volt, melyre fekete festékkel furcsa betűk sora volt festve. Egyik katonatársa hozta a hírt, s ezeket a kincseket a hős nagyapámról szóló sok kedves történettel körítve. A világ legfelemelőbb érzése volt kezemben tartani azokat a tárgyakat, melyek ott voltak vele a szovjet hazában. Különbnél különb játékokat találtam ki magamnak, melyeknek többsége az ismeretlen felirat kultusza köré épült. Tudni akartam mi van oda írva, ám a nagyi nem tudta nekem megmondani. Mástól sosem kérdeztem, úgy gondoltam csak rám tartozik, valamiféle titkos üzenet.
Egyre erősebben ragaszkodtam a dobozhoz, nagyapám emlékéhez. Bár sosem találkoztam vele, a példaképemnek tekintettem. Azt akartam, hogy egyszer valaki az én személyes holmimra nézzen úgy, mint én az övére akkor.
Felnőttem. Nem felejtettem el a papa kincseit, de már nem érdekeltek. Nem játszottam velük, s nem kötöttek le többé nagyi kedves történetei sem. Aztán jött a hír, hogy az a kedves ősz asszony nincs többé. Amikor anyám a kis orosz doboz felől kérdezett, azt mondtam, csak kacat, nekem nem kell.
Istenem, mekkora hiba volt! Fiatal voltam, jobban érdekelt a sport, a szórakozás, az udvarlás. Bár visszaforgathatnám az időt!
Miket is beszélek, hisz itt állok pár méterre tőle! Reszket a kezem, alig tartanak meg a lábaim. Pár mozdulat választ el attól, hogy a kezemben legyen gyermekkorom legfőbb kincse. Leguggolok, már biztos vagyok benne, hogy ez az a doboz. Izgatottan emelem fel a tetejét, s egy keserves sóhajjal nyugtázom annak tartalmát: egy szerencsétlen pókot s annak hálóját. Könny szökik a szemembe. Hátha mégsem ez az a doboz - próbálom magam becsapni. Megfordítom, s bizony ott díszeleg rajta a fekete felirat: „чистильщик обуви”. Most már - a mai tudásommal- tudom azt is, mit jelent. Nem titkos üzenet, nem is valami bölcs gondolat, hanem egyszerűen csak „cipőtisztító”. Végső elkeseredésemben még próbálom megkeresni, hátha csak máshová keveredett a kincsesláda tartalma, de reménytelen.
Hazafelé tartok, csendben, egyedül. Egy versnek köszönhetem, hogy itt voltam, hogy újra gyermek lehettem pár órára. Nem állítom, hogy nem vagyok csalódott. Az vagyok.
Sosem meséltem még a rejtélyes doboz tartalmáról senkinek. Ám ha hazamegyek, leültetem magam mellé gyermekeimet, s engedem, hogy tudják, milyen nagy hős volt a dédnagyapjuk. Bár nincs kézzel fogható tárgy, amely erre tanú lehetne, a történeteket, egy kis részt mégiscsak adhatok nekik abból az emberből, aki valaha hadifogságban lehelt csókokat szeretteinek besárgult fényképére. S ha megkérdezik, hová lettek az ereklyék? A válasz egyszerű. Bár a kezünkben nem tarthatjuk őket, szívünk apró, rejtett zugaiban halhatatlanul ragyognak.
