(Tisztelet Karinthynek)
Rövid sötétség, majd anya hangja:
- Jól vagy? Nem fáj valamid?
- A lábujjam zsibbad egy kicsit.
Odanézünk. Meg se kérdezi, melyikről van szó. A bal kislábujjam érdekes pozícióban, kitekeredve rezeg a többitől körülbelül 90°-ban elfordulva. Jól kinevetjük, majd rövid vita után („De anya, hátha helyreáll majd magától...) az orvos javára döntünk. Apa persze nincs itthon, de Árpi bácsi (szembe szomszédunk) vállalkozik a mentős szerepére, és elindulunk. Nyári szünet, 36 fok, egy hét múlva erdélyi tánctábor. Nos, remélhetőleg egy egyszerű ficam. Odaérünk. Fél lábon ugrálok be a rendelőintézetbe. Baleseti sebészet - 3. emelet. Anya intézkedik, beindítják a liftet, hatalmas csattogás, remegés. Halálközeli élmény, de röpke 5 perc múlva vége. A váróba ’’lépve’’ körülbelül 10 embert látok. Leülök hát az utolsó üres székre, egy kedves idős néni mellé. A kedves idős néni irigyen nézi a már dagadt lábujjamat. Úgy csinálok, mintha észre se venném. Majd az arcomba néz. Aztán a lábujjamra. Aztán az arcomra. Kezdek zavarba jönni, nem vagyok hozzászokva, hogy így megbámulják a lábujjamat. Vajon mit akarhat? Végül megkérdezi (érezhető irigységgel):
- Eltört?
- Nem tudom. - válaszolok ugyanolyan bőbeszédűen. Majd végighallgatok egy 15 perces beszámolót, ami az ő törött lábujjáról és valami papucsról szól. Kezdem úgy érezni, hogy lassan elájulok. De még mielőtt igazán belemelegedhetne, megjelenik fogászismerősünk, Kata néni. Odajön, ránéz a lábujjamra, kijelenti, hogy eltört, és bevisz a rendelőbe. Persze nem az övébe, szerencsére ismeri a sebészt. A doktor ül, rám néz, és ennyit mond:
- Veszprém.
Már bocsánat, de ezért kellett fél órát várnom? Hogy meg se röntgenezzen, csak beküldjön a kórházba? Ezért kellett beszállnom a valószínűleg műemléknek számító liftbe, amit lehet, hogy még rabszolgák emelnek a magasba valamilyen csigasor segítségével a föld alól? Ha ÉN, irodalom órán fél óra után például arra a kérdésre, hogy mi az óda, annyit írnék: műfaj, vajon mit kapnék?! Na jó, ha Veszprém, hát Veszprém. Mivel apa még mindig nem érhető el, sofőr után kell nézni. Ezúttal egy volt ovistársam apukája vállalja ezt a szerepet. Azt mondja, nagy tapasztalattal rendelkezik a sürgősségi osztály terén, a fiának már nincs olyan végtagja, ami ne tört volna el legalább egyszer. (Vajon a kislábujj végtagnak számít?) Én bízom benne, úgyhogy nem szólok semmit, amikor a „csak mentőknek” feliratot figyelmen kívül hagyva száguldunk a kórház melletti utcába. Amíg az ismerős apuka elmegy tolószéket keríteni (Hogy mit? Miért?), mi igyekszünk bejutni a váróterembe. Óriási tömeg, az egész folyosó tele van. (Kicsit azért megnyugszom, hogy nem csak én vagyok béna, ez egy ilyen nap.) Tolókocsi persze nincs. Ismét körülbelül fél óra várakozás. Mikor végre bejutunk, orvost nem is látunk. Az egyik nővér kezd el intézkedni. A kislábujjam őt is első látásra meggyőzi, hogy tolókocsira van szükség. Elküld röntgenre (VÉGRE), de előtte még megpróbál tolókocsit szerezni. Először egy hordágyat ajánlgatnak, de belegondolva, hogy a kislábujjamról van szó, még a tolószéket is túlzásnak érzem. Végül azonban mégiscsak kapok tolószéket, habár a jobb lábtartója hiányzik.(Vajon ezt használják az amputálásoknál?) Egy kórházi emberke kezd tolni, miközben magyarázza anyának, hogy hogyan tud ezzel az izével kanyarodni. Valószínűleg mentős, mert száguldva jutunk el a kórház túlsó szárnyába. A gyorsaság biztos megszokás nála. Még egy utolsó eligazítás, majd magunkra hagy bennünket. Anya elmegy leadni a papírokat. Egy negyedóra múlva egy kisfiú fut mellém, és mindenáron meg akarja fogni a lábujjamat. Ami immár sötétlila ÉS dagadt. Fura gusztusa van a kis aranyosnak. Én meg nem fognám semmi pénzért, pedig az ÉN testrészem. Végül az anyukája elcibálja, undorodva nézve aszaltszilva-szerű végtagomat. Ezt már normális reakciónak tartom. Anya is visszatér, igencsak kimerülten (de a tolószékbe nem akar leülni, hiába ajánlgatom), és együtt várunk tovább. Akkor kezdek el igazán örülni a jelenlétének, mikor látom, hogy egy idős, törékeny bácsit tolnak az ajtó elé. Ami persze nem baj, de aztán ott hagyják. Még ez is rendben. De mikor rácsapják az ajtót, majd odébb lökik, majd vissza, végül pedig hirtelen, hátulról megragadva száguldanak vele el, kicsit megrémülök. De sebaj, én jövök. Anya megpróbál betolni a félig nyitott ajtón, minek okából rémülten húzom be mind a két lábamat. Így csak a tolókocsi szorul be. Mire beugrálok a röntgenasztalra, a széket is kiszabadítják. Anyát kiküldik, megcsinálják a röntgent. Fél óra várakozás, ezúttal már az eredményre. Megkapva a borítékba rejtett röntgenfelvételeket persze nem bírjuk ki, hogy ne nézzünk bele... Mikor meglátjuk a képet, ismét elnevetjük magunkat: a lábujjam szabályosan letört. Úgyhogy van egy teljesen különálló testrészem. Ismét fél óra várakozás, de utána már legalább orvossal is találkozunk.
- Mi tortent? - kérdezi albán kinézettel és erős akcentussal.
- Elestem.
- Hol?
- Otthon a küszöbben - vallom be kissé elpirulva.
- Nem baj, helyrerakni en - próbál bíztatni. Sikertelenül.
- Itt a röntgen - jegyzem meg bátortalanul.
- Rontgen? Minek?
- A nővér mondta.
- Baromsag. Hogy is mondani? Fölösleg.
Hurrá.
- Na, most helyrerakni.
Megragadja a lábujjamat, mire nekem elkezd könnyezni a szemem.
- Ragtapasz! - adja ki a parancsot. Amire nem figyel senki. Úgy tűnik, a nővérkék nem bírják a parancsolgatását. Így hát elengedi a lábujjamat, majd ragtapasszal visszatérve erősíti oda a szomszédjához (ami persze most még nagyobb fájdalommal jár).
- Fajt?- kérdezi.
- Nagyon- mondom még mindig könnyes szemmel.
- Nem baj - válaszolja megértően, de viszonylag kevés részvétet mutatva.
Újabb röntgen, merthogy most kell. Egy óra várakozás. A képen pedig látjuk, hogy elég furán lett „helyretéve”. Közben újabb ismerős jelenik meg. Megnézi a lábujjamat, majd kijelenti, hogy van egy cipész ismerőse, aki tud „személyre” szabott cipőt csinálni. Ha-ha-ha. Visszatérve a doki újra kezelésbe veszi a lábamat. Aztán kijelenti, hogy végülis mindegy, hogy áll a lábujjam. Nem teherviselő. Hm, lehet, hogy mégis kell cipész? Aztán használati utasításba kezd.
- Kontroll 2 het mulva. Addig még fog fajni itt - és tiszta erőből megnyomja a mondott pontot - és vigyázni kell itt - most rávág a lábujjamra.
A rendelőből fél lábon ugrálva, ragtapasszal rögzítve, könnyes szemmel távozok. De azért persze örülök, hogy nem valami teherviselő testrészemet kellett a doktor úrnak helyreillesztenie. Lehet, hogy akkor még rosszabbul lennék. A bejáratnál vagy öt betegszállító áll, nézik, hogy ugrálok előttük. Pár lépés után az egyikük utánam szalad. Hát van még jó érzés az emberiségben! Nem bírják nézni, hogy szenvedek!
- Elejtette a hajgumiját - nyújtja át ártatlan arccal Az Emberi Érzelmek Utolsó Lovagja. Elvesztünk, jöhet a világ vége.
- Köszönöm.
De két ugrással a cél előtt utánam jönnek (az ötből négyen), ezúttal tolószékkel. Végülis jobb, mint a semmi. Aztán egy újabb ismerős autójában jutunk haza. Tanulságos nap volt, az biztos. Pedig nem is teherviselő.
